Faragtam egy dalszöveget az Avanti ragazzira, de nem lett elég jó, hogy bekerüljön a legjobb tízbe. Így erre senki sem szavazhat, legfeljebb e blog néhány olvasója jelezheti kommentben, hogy legközelebb tartózkodjak a verseléstől, mert úgy kínos az egész, ahogy van. Viszont akármilyen rosszul (netán jól) sikerült a szöveg, örömmel írtam, és a hatvan évvel ezelőtti hőseinkre gondoltam. Már csak emiatt is megérte.

Ez az én főhajtásom Pongrátz Gergelyék előtt. 

Halhatatlanok  

Harcoljunk most, pesti srácok!

Nem számít a túlerő!

Történelmet írhatunk,

halhatatlanok leszünk.

Megszállt hazában kell élnünk,

szovjet terror lett a részünk,

szívünkre-lelkünkre béklyót

égetett elnyomó rendszerük.

Ma kart-karba öltve fölállunk,

Kossuth lesz a címerünk,

tízmillióan kiáltjuk:

„Szovjetek gyarmata nem leszünk!”

Ott állunk mind a Bem téren,

nagy szép tömeg hömpölyög,

könnyezve zúgjuk a verset,

hogy rabok nem leszünk, esküszünk.

Csörlőkötélen a zsarnok,

zengve dűl, vasfeje ott repül.

Elfoglaljuk a Rádiót.

Látod-e? Összefog nemzetünk!

Bosszúra éhes az ávós,

mindenre lő, ami él,

de bújhat a pártszékházba,

nem segít, ha a nép ítél.

Új armadát küld a muszka,

nagyvilág, most segítsél nekünk!

Holtjaink utolsó sóhaja:

„Szolganép, szolganép nem leszünk!”

Lángokban áll már a város,

tankokkal birokra kelünk,

pár százan még ellenállunk,

van hitünk, van szívünk, nemzetünk.

Győzelemre nincs reményünk,

de Pongrátz Gergely még kitart,

Corvin köz s a Széna tér:

végtelen hősök hada.

Harcoljunk most, pesti srácok!

Nem számít a túlerő!

Történelmet írhatunk,

halhatatlanok leszünk.

Harcoljatok, pesti srácok!

Nem számít a túlerő!

De hogyha mégis meghalunk,

halhatatlanok leszünk.