Az első cikkem még 2000 augusztusában jelent meg a lapban. Boldogult Szarka Ágota küldött el egy rendőrségi sajtótájékoztatóra, amely csecsen zsarolók lefüleléséről szólt. Mondanom se kell, másnap nem a címlapon indult az anyag, de én nagyon boldog voltam, hogy nyomtatásban viszontláthattam egy kis húsz sorosomat. Akkor még harmadéves egyetemista voltam.
Aztán 2002-ben bukkantam föl újra a szerkesztőségben, amely akkor még az Üllői út 51-ben volt, az egykori Kilián laktanyában, karnyújtásnyira a Corvin-köztől. (Akkor még volt a Nagykörút–Üllői sarkán egy jó kis antikvárium, ahová kétnaponta benéztem, a mellette lévő gyroszost pedig egy görög úr üzemeltette – marha finom volt a diós sütije!) Ha jól emlékszem, 2002. szeptember 10-én jelent meg a második cikkem, amely valami óbudai csőtörés utóéletét taglalta. Aztán már nem volt megállás. A krónika rovathoz kerültem, és nagy mennyiségben írtam csőtörésekről, kátyúkról vagy éppen magyar siklóernyősök világcsúcsáról. 2004-től már a tényfeltáró, majd a belpolitikai rovatot erősítettem (gyengítettem). Teltek az évek, közben a lap új helyre költözött, cserélődtek a bútorok, a számítógépek, a kávéautomaták, a munkatársak és a vezetők, de én maradtam. Hiszen a hűség fontos erény.
De nemcsak a munkahelyünkhöz vagy a szerelmünkhöz kell hűnek maradnunk, hanem önmagunkhoz is. És ez sokszor nem könnyű.
Tegnap beadtam a felmondásomat, majd a kiadó méltányos ajánlatát elfogadva (és a felmondást visszavonva) a mai nappal közös megegyezéssel eljöttem a Magyar Nemzettől. Ez a döntés jó ideje érett bennem, és talán nem is szorul különösebb magyarázatra.
A találgatások elkerülése végett: nem azért döntöttem így, mert bárki megkeresett volna, és többet, jobbat kínált volna. Saját magam hoztam ezt a döntést.
