(Magyar Nemzet, 2015. július 17.)

Kilencvenöt év. Egy ember életében hosszú idő, a legtöbben meg sem érik ezt a kort. Történelmi távlatban viszont csekélység, bolhaugrásnyi. Ám akármennyi idő telt is el a trianoni diktátum óta, akárhány műállam alakult és múlt ki azóta, akárhány faluból, városból tűnt el mára a magyar szó, egyvalami nem változott, s nem is fog soha. Ami kilencvenöt éve igazság volt, igazság ma is. Már az ókori Rómában tudták, ország csak az igazság talpkövére épülhet: iustitia est regnorum fundamentum. Ami hazugságon alapszik, hamar elenyészik. Egy-két bolhaugrásnyi idő elég hozzá.
A magyar történelem nem ért véget 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon-kastélyban, bár gátlástalan szomszédaink az utolsó területmorzsát is vitték volna, még a Balatont is. Ám az antanthatalmak ezt valamiért nem akarták, s nem adtak oda mindent. Így szomszédaink azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy maradt belőlünk mutatóba egy falatnyi. S ez nem jó, ez baj, mert míg egy magyar is lélegzik a Kárpát-medencében, puszta létezése emlékeztet az eredendő bűnre. Arra, hogy olyan színmagyar területeket kaptak a mai gúnyhatárok mentén, amelyekhez végképp nem volt, s ma sincs jussuk. Mert ami igazság volt kilencvenöt éve, igazság ma is.
Francesco Nitti olasz miniszterelnök 1924 szeptemberében úgy fogalmazott: „Trianonban egy országot sem tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot. De ezt az országot lélekben erős emberek lakják, akik nem nyugszanak bele hazájuk rombolásába. Magyarország megcsonkítása annyira becstelen, hogy senki nem vállalja érte a felelősséget. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna róla, mindenki szemérmesen hallgat. A népek önrendelkezési jogára való hivatkozás csak hazug formula […] Nincsen olyan francia, angol vagy olasz, aki elfogadná hazájának azokat a feltételeket, amelyeket Magyarországra kényszerítettek.” David Lloyd George brit miniszterelnök pedig 1928-ban elismerte: „A teljes dokumentáció, amit egyes szövetségeseink a béketárgyaláson nekünk átadtak, hazug és hamisított volt. Nem vettük észre a szövetségeseink által elénk terjesztett statisztikák valótlanságát, amelyek végül is a diplomácia történetének legigazságtalanabb békéjét hozták létre, és amelyek következménye a nemzetközi törvények és a nemzetközi jogok legdurvább megsértése volt.”
A magyar történelem mégsem ért véget 1920. június 4-én. Nagy és közös volt az elszánás a felülvizsgálatra, a revízióra. Egyedül a kommunistákat hagyta hidegen a téma, de szerencsére ők akkoriban leginkább börtönben, Moszkvában vagy Bécsben voltak. (Sajnos, utóbb ki-, illetve visszajöttek.) A nemzet egységes volt, egyet akart, s nem törődött bele az égbekiáltó igazságtalanságba. Látszott bármi esély területeink visszaszerzésére 1920-ban vagy 30-ban? Semmivel sem több, mint ma. Az akkori magyarok, élükön a kormányzóval, mégsem adták fel. Tüntettek, követeltek, s az iskolában a gyermekeknek azt tanították: „Hiszek Magyarország feltámadásában”. Akkoriban senki sem hozakodott elő a szomszéd népek érzékenységével, vagy azzal, a határon túliaknak rosszabb lesz, ha követelőzünk – láthatjuk, a kinti magyarokat ma is éppen úgy nyomorítják, mint kilencvenöt éve, pedig kormányaink évente egyszer örökre lemondanak minden magyar területről, ősapáink pedig forognak a sírjukban.
Ha tiszavirág-életű volt is, a két bécsi döntésnek máig érvényes üzenete van. A legfontosabb: nem a revízió vezetett a második világháborúhoz, mint azt a győztesek háborús propagandája máig hirdeti, hanem az embertelen győztesek versailles-i békerendszere, amelyben kódolva volt az újabb világégés. Nem a mi szégyenünk – az övék! Két korabeli angol miniszterelnök is belátta ezt. Neville Chamberlain szerint „A trianoni szerződés eredménye Európában nem béke, hanem az új háborútól való félelem”. Stanley Baldwin szintén arra jutott: „Európa békéje a trianoni békeszerződés napján szűnt meg”. Jó lenne megélni, hogy egyszer, az egyik győzelmi parádéjukon valamelyik antantutód bocsánatot kér a legyőzöttektől. Félek, ehhez az örök élet is kevés lenne… A bécsi döntések másik tanulsága: minden emberi döntés megváltoztatható, fölülírható, kijavítható, még ha hatalmas erők – máig – ennek az ellenkezőjéről próbálnak is meggyőzni minket. Ám a sikerhez elszántság, hit, akarat kell.
A történelem nem ért véget 1920-ban, sőt 1947. február 10-én sem, amikor Párizsban megerősítették a trianoni diktátumot. Ám évtizedekig beszélni sem volt szabad róla. A kommunisták szemében a revizionizmus a főbűnök egyike volt. Aki revizionista, az egyúttal klerikális, fasiszta és imperialista is volt. Börtön és halál, szerencsés esetben csak meghurcolás járt annak, aki megkapta e billogot. Negyvenévnyi terror és agymosás célt ért. Huszonöt éve nincsen méltányos közbeszéd, nemzeti minimum Trianonról. Ha egy-két vakmerő szájára veszi a témát, őket gyorsan lefasisztázza, kigúnyolja az ellenoldal. Sokan a revízió szótól ma is összerezzennek, s szentül hiszik, emiatt volt a második világháború. A győztesek propagandája az elménket, lelkünket is megtörte.
– Mi értelme hőzöngeni, ha úgysem tehetünk semmit? – kérdezik a megtörtek. Azt hiszem, lelki bajaink, búskomorságunk, kisebbségi komplexusunk, depressziós hajlamunk, önpusztításunk, fogyatkozásunk egyik legfontosabb kiváltója a belénk ivódott Trianon-trauma. Már az anyatejjel magunkba szívjuk, s az iskolában sem a hitre, hanem a lemondásra, beletörődésre ösztökélnek minket. Tetézi mindezt, hogy a baj forrását nevén sem nevezzük, beszélni sem merünk arról, ami a lelkünket rágja.
Züllött korszellemünk azt sugallja, patetikus maszlag, árvalányhajas hőbörgés nemzetben, valódi nemzetegyesítésben gondolkodni. Valóban? Akkor hogyan lehetséges, hogy Romániában éppen most tüntettek a Moldovával való egyesülést követelve? Igen, nem tévedés: Románia revíziót követel, vissza akarja szerezni, amit a második világháború után elvettek tőle. Revízió ez a javából, mégsem szisszen föl senki. Sőt, a jobboldali román államfő és a baloldali miniszterelnök is üdvözölte a tüntetőket. Ott nemzeti ügyekben egység van. Nálunk egyetlen politikus sem mer békés területi követelésekről beszélni, mindenki gyáván lapít. (Legyen világos: csak a tárgyalásos út járható!) De nem csak Románia „hőzöng”. Ott van a háború egyik legnagyobb vesztese, Japán, amely máig elszántan követeli vissza a Kuril-szigeteket az oroszoktól, s emiatt a felek máig nem kötöttek békeszerződést. Pedig azokon a szigeteken alig élnek japánok, ásványkincsekben sem dúskálnak. De az az ő családi ezüstjük, őseik földje, amelyről nem hajlandók lemondani, még ha egy atomnagyhatalommal kell is érte birokra kelni, persze, békésen.
Ha 1918-ban a gyulafehérvári gyűlésen az erdélyi románoknak joguk volt az önrendelkezéshez, az elszakadás kimondásához (szeparatizmus), akkor majd száz évvel később a felvidéki, délvidéki, székelyföldi, partiumi és kárpátaljai magyarságnak is joga van hozzá. Ez lehetne a nemzeti minimum. Közben a Kárpát-medencei magyarság fogyását meg kell állítani, minden fellelhető forintot erre fordítani, még jobban ösztönözni a gyermekvállalást – gúnyhatáron innen és túl. Különben száz év múlva lehúzhatjuk a rolót. Kormányainktól pedig elvárjuk, hogy az egy tömbben élő magyar közösségek területi önrendelkezéséért (autonómia) békésen, de az eddiginél sokkal határozottabban álljanak ki. Bajaink néven nevezése, a felvállalt konfliktus üzenet lenne a külhoniaknak: nem hagytunk magatokra!

Szerző: Pilhál Té  2015.07.18. 13:14 Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: revízió Japán Délvidék Románia Párizs Kárpátalja Erdély Trianon Moldova Felvidék Kárpát-medence Neville Chamberlain Lloyd George Francesco Nitti Stanley Baldwin

A bejegyzés trackback címe:

https://pilhaltamas.blog.hu/api/trackback/id/tr297637300

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Pilhál Tamás: A nemzeti minimum hiánya 2015.07.18. 16:13:02

Akármennyi idő telt is el a trianoni diktátum óta, akárhány műállam alakult és múlt ki azóta, akárhány faluból, városból tűnt el mára a magyar szó, egyvalami nem változott, s nem is fog soha. Ami kilencvenöt éve igazság volt, igazság ma is.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.